Ars poetica

Ezen a héten arról mesélek, hogyan kezdtem kérdezni…


Nyári gyakorlat volt. A csoporttársaimmal a szécsényi kistérségében kellett gyermekszegénységi felmérést végeznünk. Ragyogó napsütés, gyönyörű táj és a mindennapi szükséggel küzdő családok. Napszámosok, munkanélküliek, leszázalékoltak és a játékba feledkező gyerekek. Itt ugyanaz a kérdés nyomasztja a romákat és a magyarokat is: jut-e valami holnap az asztalra…

Mi, szociális munkás hallgatók végeztük a kérdőíves felmérést a családokat az otthonaikban felkeresve. Kinevezett helyi segítőink idegenvezetők, szervezők és kísérők is voltak egyszerre. Többüknek ez a néhány hét volt az aktív munkaviszonyuk évek óta. Rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak velünk, öröm volt velük együtt dolgozni. Amikor kitelt az esztendőnk, vagyis véget ért a gyakorlat, egy búcsúestet szerveztek nekünk. Na, nem volt nagy dorbézolás, inkább csak ismerkedtünk, beszélgettünk.

Volt ott egy ambiciózus, fiatal roma lány. Életvidám, okos teremtés. A társaság középpontja volt, szívesen mesélt. Egyszer csak arra eszméltem, hogy már mindenki csak ránk figyel. Én kérdezek a lánytól, ő pedig válaszol. Kifaggattam a kultúráról, ahonnan érkezett, a szabályaikról, viseletről, mesékről, zenéről és a saját céljairól is. Mindenről.

Az est végén a barátnőm odasúgta nekem, hogy:

‒ Neked ezt kéne csinálni!

‒ Mit? – kérdeztem.

‒ Riportokat! – válaszolta.

Megfogadtam a tanácsát.

Ars poetica
Tagged on: