Valami vidám

Valami vidám, szép dologról kellene írnom, hiszen ez már az akácillatban úszó késő tavasz! A nap simogatóan meleg, a hajnalt varázslatos madárdal köszönti. Ráadásul már ki is lett tűzve A mi Múzsánk díszbemutatója június 9-re! Most mégsem tudok mosolyogni…

Állatok… Van jó pár kecskénk. Most kiszelektáltuk az állományból a nem, vagy nem jól tejelőket. Feltettem hát a hirdetést a megfelelő oldalra: „Hét anya- és egy vágókecske egyben eladó.” Jelentkeztek is hercegek, grófok, nagysüvegű tótok az ajánlatra. Mind megkérdezték, hogy hány kilós a vágókecske. Én meg válaszoltam, hogy kb. hetven.

Igen ám, de a vágókecskének neve is van. István. Én neveztem el, és igazából nem szép tőlem, de… Tudni kell, hogy a bakkecskéknek nem sok esélyük van. A különleges kiállású, erős és törzskönyvezhető példányoktól eltekintve, akiket tenyésztésbe fognak, megeszik őket. Vagy zsenge korukban vágják le vagy meggumizzák a heréjüket, hogy ne hormont, hanem húst termeljenek. Így élhetnek pár hónapot vagy egy évet. A vágókecske már ilyen, gumis állapotában került hozzánk. Nagy fehér, jámbor jószág. Egy pici, körömnyi barna folt van csak az oldalán. Szelíd, és ha lehetséges ez egyáltalán, még többieknél is betojibb. J

Tehát hozzánk került, és már az első pillanattól fogva tudtam, hogy soha nem fogjuk levágni. Az viszont nem járja, hogy az összes kecskének van neve, csak neki nincs! És itt jön a nem túl szép része a sztorinak: rendkívül elmésen elneveztem Istvánnak, ha már vágókecske. Így lett belőle Vágó István…

Szóval kiszuperáltam az állatokat. Hosszas mérlegelés után úgy gondoltam, hogy adtam Istvánnak egy szép, nyugodt évet, de végső soron nem én pecsételtem meg a sorsát – most már menjen! Meg is alkudtunk a vásárlóval, de István végül csak itt maradt. Akkor is, ha olykor pofátlan, legelés helyett óbégat, vagy letapossa a lábamat. Jó érzés lehetőséget adni egy másik lénynek az életre!

Néha viszont egy pillanat alatt elszáll az élet… Április elején kiskutyák születtek nálunk. Nem mondom, hogy szívből vágytunk rájuk. Inkább váratlanul ért a felismerés, hogy Pamacs kutyánk nem azért hagyott fel az állandó felugrálással, mert jól nevelt lett. Egyszer csak hipp-hopp! Itt termett három koromfekete és egy szürke kis gombolyag – a hófehér mama hasából. Szépen cseperedtek. Elkezdtek szilárd ételt is enni, és ekkor jött a baj. Hiába etettem külön őket, az egyik kicsi, mind közül a legkisebb, odakotnyeleskedett Pamacshoz a vacsoránál. Egy pillanat volt az egész, ahogy odakapott a kölykének, majd a panaszos nyüszítés és a vér. Nem mertem megnézni a sebet. Attól féltem, hogy az anyja beleharapott a szemébe… Szerencséje volt Morcinak. Rendbe jött. Bár lassabb és félénkebb lett, mint a többiek, azért helyes kutyuska. Volt.

Mindenesetre tanultam a dologból, és eztán még messzebb etettem a felnőtteket a kölyköknél. A legutóbbi vacsoránál Morci mégis megint odament a nagyokhoz. Most a másik kapott bele. Nem is harapott nagyot, de talán a picúr előző sérülése sem gyógyult még be. Elmaradt a nyüszítés, egyszerűen csak az oldalára dőlt, és spriccelt belőle a vér. Felkaptam, de mire a teraszról a fürdőbe értem vele, már halott volt. Csak álltam vele a csapnál, és zokogva szólongattam, hátha mégsem… Áltattam magam, hogy csak elájult, csak sokkot kapott, de nem. Végül lassan, nagyon lassan kivittem a kertbe. Az ajtóban várt az anyja, nyüszített, és szerette volna megnyalni a kicsit. Nem engedtem neki. Elmentem hátra, egyedül. Ástam egy icipici gödröt. Beletettem, majd kivettem többször. Sokára dobtam csak rá az első marék homokot. Azonnal ki is szedtem alóla, hátha mégis lélegzik! Többször betemettem. Odafeküdtem a gödör mellé, és azt figyeltem, nem moccan-e meg a sír. Persze nem mozdult… Morci már nem láthatja a következő napkeltét, és nem élhet boldogan tíz-tizenöt évet egy szerető családban. Meghalt, és én is vele haltam. Még föl sem fogtam az egészet, de nagyon fáj…

A riportomra gondolok, amit Somogyi Zoltánnal, Somával készítettem. Ő a közismert Állatmentő Sereg vezetője. Most értettem meg igazán, mit élnek át nap mint nap Ő és az aktivistái…

Valami vidám
Tagged on: