Variációk egy témára

I.

Az árnyékokat nézte a szürke téglafalon. Egyszer közelebb hajolt a gyertyához, máskor egészen eltávolodott tőle. Arra azért ügyelt, hogy ne menjen túl messze. A pince zegzugait eltakarta a borzongató félhomály. Eddig még sosem járt itt. Egyedül tilos volt. Ha Mama néha lejött egy kis krumpliért, akkor megvárta őt a legfelső lépcsőfokon, és egyfolytában beszélt vagy énekelt, hogy ne féljen.

Egy ideje nem járt óvodába, pedig nem is volt beteg. Papa sem ment ma dolgozni. Tréfával költötte hajnalban a családot.

‒ Jó reggelt, Terike! Ma egy igazán különleges helyre kirándulunk! Táborozni fogunk a pincében! – és jól megcsiklandozta a kislányt. Terike könnyesre kacagta magát. Még a takarót is lerúgta, pedig az éjszakára a lábához rakott forró tégla rég kihűlt már a sparhelttal együtt.

Különös, késő őszi hajnal volt. Még egészen sötét, mintha éjszaka lenne. De Papa mégsem tréfált. A szülei kapkodva zörögtek a konyhában. Mama csöndesen sírdogált. Terike halkan odalopódzott hozzá, és átkarolta a köténye korcánál. De nem sikerült megnyugtatnia. Mama elfojtott zokogásban tört ki, miközben megsimogatta a kislány fejét.

‒ Schnell, schnell, schnell, Mutti! – hangzott Papa sürgetése. Egy batyuba kötöttek néhány tányért, poharat, evőeszközt, szappant és a mosakodó vájlingot. Ekkor Gyuri jelent meg az ajtóban. Pulóverének ujja könyékig feltűrve.

‒ Noch etwas? – nézett Papára kérdőn. Papa a kezébe nyomta a batyut, és felsegítette Mamára a kabátját.

‒ Terike! Még nem vagy készen? Siess! – korholta szelíden a pici lányt. Kapkodva ráadta a csizmát, a sapkát és a kabátot. Kézen fogta, és gyorsan átvágtak az udvaron. Sötét volt, hideg, és egyfolytában dörgött az ég. Papa minden dördüléskor fájdalmasan megszorította a kezét.

Terike szíve a torkában dobogott, ahogy a pincelejáróhoz értek. Szorosan odasimult Papához. Visszafojtotta a lélegzetét, és még a szemét is becsukta, hogy ne lássa a sok rémséget, ami odalent lapul. Amikor leértek, óvatosan kinyitotta a szemét. Nagy meglepetésére nem szörnyeket látott maga előtt, hanem krumplit, káposztát, gombát és szalmazsákokat, pokrócokat no meg az ő kis asztalát közepén egy óriási viaszgyertyával. Mint a lepkét, úgy megbabonázta a fény. Az asztal melletti szalmazsákra telepedett, és maga alá húzta a lábait. Papa betakarta az egyik pokróccal, Mama kent neki egy zsíros kenyeret. Gyuri elszaladt valahová. A szülei svábul sugdolóztak. Ezt utálta. Tudta, hogy azért csinálják, hogy ő ne értsen semmit. De most a különös fény annyira lekötötte, hogy nem törődött velük.

A kenyeret majszolta és messziről fújkálta a gyertyát. A láng megremegett, elhajlott, majd visszaállt. A dörgés a pincébe is lehallatszott. Hol távolról, hol egészen közelről. Mama a lépcső alján gubbasztott, és az ajtó felé fülelt. Papa a másik szalmazsákon ülve malmozott.

Terike egy picit arrébb húzta az asztalt. Gondterhelten sandított a szüleire, vajon mit szólnak a mutatványhoz. Odanéztek, de nem mondltak semmit. Ezen felbátorodva még egy picit húzott az asztalon. Így ni! Így már közelebb van hozzá. Most jöhet a próba. Lássuk, milyen állatokat lehet megformázni árnyékból! Ez kutya, ez gólya, ez csiga…

‒ Wo ist er? Wo ist?… – motyogott Mama.

‒ Sachte! – mondta szelíden Papa.

Nahát! Ez a polip egészen jól sikerült! A pillangó is. Szerette volna megkérni Papát, hogy mutassa meg, hogy kell elefántot csinálni. Akárhogy próbálta, nem sikerült. Valahogy mindig csálé lett az ormánya vagy a füle. Már éppen szólni akart, mikor meglátta Papa arcát. Különös, kemény és ismeretlen volt az arckifejezése. Jobbnak látta hát, ha csöndben marad. Visszafordult a gyertyához. A viasz már megfolyt az oldalán. Az alatta lévő tálkán egy pici viasz folyó csordogált. Muszáj volt megérintenie. Óvatosan, lassan nyúlt oda, mert tudta, hogy a láng forró. Mutatóujjával megbökte a folyót. Örömére csak langyos volt egy picit. A felfedezés felbátorította. Még közelebb húzódott a gyertyához, és már két kézzel nyomkodta, formázta a rugalmas viaszt. Hirtelen nagyot nyikordult a pinceajtó. Terike ijedten összerezzent, mint a rajtakapott bűnös. A testvére jött meg. A szülei felpattantak a helyükről, és magukhoz szorították a kipirult arcú kamaszfiút.

‒ Mama, Mamaaaaa! –kiabált rémülten a kislány, ahogy a gyertya lángja belekapott a hajába.

(…)

Tavasz volt, ünnepre készültek. Papa kezét fogta, úgy siettek a tér felé. Előre szaladt a járdán, a langyos szél megborzolta rövid haját. Vidáman kiáltott hátra:

‒ Nézd, mit tudok! – indiánszökdeléssel futott előre háromháznyit, majd vissza. Az apja elmosolyodott. – Ugye, milyen szép a mi templomunk, Papa! – Az öreg elkomorult és megállt. A kislány is megállt, és lázasan gondolkodni kezdett, vajon mi rosszat mondhatott. Papa lehajolt hozzá, és megfogta a vállát. Az arca gondterhelt volt.

‒ Terike! Jól figyelj rám! Nekünk nem szabad bemenni a templomba soha. Tudod, hogy miért? – A kislány nem tudott megszólalni, csak megrázta a fejét. – Azért, mert ha egyszer bemegyünk, ránk fog dőlni az egész, és meghalunk.

A kislány szeme elkerekedett a csodálkozástól, de nem mert semmit kérdezni. Megfogta Papa kezét, és csöndben mentek tovább.

II.

‒ Fáj a füle, jó a szeme! – mondta vidáman Nati. Örült, mert a babakonyhában megtaláltam a fülbevalóját, amit a fél óvoda hasztalan keresett.

Abban nem volt igaza, hogy fáj a fülem. Már két hete egyáltalán nem fájt, és az nagy szó volt! Ráadásul elég laza, játékos hétfő volt. Még foglalkozást sem tartottak. De ki bánta?! Már egy hete azzal teltek a délelőttök, hogy sorba kellett állni, és mindenki elszavalta a nevét, a szülei nevét, meg hogy hol lakik. Szörnyű fárasztó volt csendben lenni és várni, várni, amíg mindenki hibátlanul nem tudja az egészet.

‒ Az én nevem Naszvadi Judit, anyukám Várnai Terézia, apukám néhai Naszvadi Gábor… ‒ majd a mellettem állóval folytattam. – Az én nevem Natasha Alexandrova, anyukám Irina… ‒ Dehogyis! Döbbentem rá! Az a Nati anyukája! És csöndben unatkoztam tovább, amíg újra rám került a sor…

De ez a hétfő más volt. Szabadfoglalkozás volt reggelitől ebédig, bármivel lehetett játszani! Ráadásul jólesett az óvó nénitől a dicséret, amiért megtaláltam az elveszett fülbevalót. Nem akartam visszamenni játszani, még beszélgetni akartam vele.

‒ És képzeld, Ibi néni! Anyukámmal voltunk szavazni is! – csúszott ki a számon. Visszaszívtam volna, de már késő volt. Ibi néni kíváncsian fordult felém.

‒ És kire szavaztatok? Az eszdéeszre vagy az emdéefre? – kérdezte érdeklődve.

Tudtam, hogy már nincs visszaút, megmondtam becsülettel. Ibi néni pedig pont a másikra szavazott. Ahogy kimondta, már tudtam, hogy valami nagy baj fog következni. Ha ugyanazt mondta volna, amit én, akkor csak kisebb baj lett volna, de a másikat mondta! Ha Anya megtudja ezt… Ó, mit csináltam!…

Anya uzsonna után, elég korán jött értem. Jó kedve volt, boldogan bújtam hozzá az öltözőben. Még Kojak nyalókát is hozott. Szuperül indult a délután!

Ahogy kifordultunk az ovi kapuján, megkérdezte, mit csináltam ma. Elbüszkélkedtem a fülbevalós sztorival, hogy még a dadus néni sem találta, bezzeg én!…

‒ … és képzeld, az Ibi néni is szavazott! – Már megint olyat mondtam, amiről hallgatni kellett volna! Ebből baj lesz. Baj, baj, baj! Zakatolt a fejemben a gondolat.

Igazam lett. Anya megállt, majd félrehúzott az egyik kapualjba.

‒ Jucika! Ugye, nem beszéltél erről az óvodában? – Csak megráztam a fejemet, és néztem magam elé a földre. De Anya leguggolt hozzám, és a tekintetemet fürkészte. – Jucika, tudod, hogy nem szabad erről beszélni senkinek, mert nagyon nagy bajba kerülünk?!

‒ Tudom, Anya! – válaszoltam.

Anya megnyugodott, de én nem. A hazaút hátralévő részén egyre azon gondolkoztam, hogy milyen lehet az a nagy baj. Abban biztos voltam, hogy minimum meghalunk. De az is lehet, hogy megint kórházba kell mennem, és Anya nem jön be látogatni. Arra vágytam, hogy soha többé ne kelljen óvodába mennem!

(…)

Később átjött hozzánk Nati és Irina néni. Anyuék a konyhában beszélgettek, mert az új szabály szerint már csak ott szabadott dohányozni a lakásban. Mi a kisszobában gyurmáztunk. Először kígyót csináltunk, majd gombát és napocskát.

Nati azt mondta, hogy nem abba a vörös téglás suliba fog járni, ahová a többi nagycsoportos. Lehet, hogy a nyáron elköltöznek a nagyszüleihez Moszkvába. Ott sokkal többen laknak, mint Budapesten, és az emberek nem tudnak magyarul.

Egészen belejöttünk a játékba. Nati kitalálta, hogy csináljunk gyűrűt meg nyakláncot is a gyurmából. Én túl akartam tenni rajta, még fülbevalót is csináltam, klipszet. De nem maradt meg a fülcimpámon, betömködtem hát a fülembe.

Estére felszökött a lázam, és begyulladt mindkét fülem. Anya hűtőfürdőzött, sót melegített és nagyon aggódott. De én tudtam, hogy ez a nagy baj, amit megérdemeltem. Azt sem bántam, ha megint felszúrják majd a fülemet, mert nem kellett másnap óvodába mennem.

Naszvadi Judith: Szorongás

Variációk egy témára
Tagged on: